Peruban és Chilében már jó régen a spanyolok megérkezése előtt is tartották a tengerimalacot. Az inka birodalonban főképpen húsuk miatt tenyésztették a tengerimalacot, és különleges csemegeként szolgálták fel lakodalmakon. A fejlett indián kultúrában biztosan volt szerepe a tengerimalacnak. Sőt, az inka sírokban bebalzsamozott, mumifikált tengerimalac tetemekre bukkantak. A 16. század véhén a spanyol és a holland felfedezők nyomán jutott el a Nyugat-Afrikai Guineéba. A hajósok inkább élelem kifogyás esetében vitték magukkal a tengerimalacokat, de azok a példányok akik elkerülték megölésüket eljutottak Európába. Érdekes módon már ismerték a tengerimalacot, mert a svájci Gessner biológus, leírta és lerajzolta a tengerimalacot. Sok időbe eltelt, mire elérte népszerűségét, azonban 1680-ban a hollandok kereskedelmi célból szálítottak tengerimalacokat Franciaországba és Angliába. Kezdetkor még nagyon drága volt a tengerimalac, ezért csak a leggazdagabb emberek tarthatták, érdekességként, vagy odaadhatták ajándékba gyermekeinek. A tengerimalac kedvelők különösen Angliában tettek meg mindent a tengerimalac népszerűsítéséért, ám a rágcsálók csak a 2. világháború végén lettek ismertek. Aztán sokszor volt szerepük laboratóriumi állatként is. Nagy szerepe volt a tüdővész és a diftéria elleni oltóanyag kifejlesztésében is.
|